Az elérhetetlen menekültszálló...
Fotó: B. Szandelszky / UNHCR

Még a hajléktalanszálló is elérhetetlen a fedél nélküli Szomáliai menekültnek

Budapest, 2009. december 21. - „Ez volt életem legrosszabb hete" - mondta Abdurrahman, a forró teásbögrére szorítva megdermedt ujjait. A fiatal férfi egyike annak a néhány tucatnyi szomáliainak, akik menedékjogot kaptak Magyarországon, de nem részesülnek elegendő támogatásban, amellyel új életet kezdhetnének. A tél beálltával az UNHCR-t, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságát aggodalom tölti el a Budapesten élő hajléktalan menekültek sorsa miatt.

Abdurrahmannak élete során bőven kijutott a rossz hetekből. A fegyveres konfliktusok uralta szomáliai fővárosban, Mogadishuban felnőni nem a gondtalan gyermekkor biztosítéka, mint ahogy embercsempészek szervezésében Európába menekülni sem jelent álomutazást. Most, Budapest belvárosában boldognak kellene lennie, de ő kétségbeesett. „Tíz napja mindenem megvolt. Manchesterben laktam nagybátyámmal és a családjával. Gondomat viselték, nyelvórákra jártam és készültem arra, hogy megkezdhessem iskolai tanulmányaimat. Most viszont már semmim sincs."

A fiatal szomáliait 2008 tavaszán ismerték el menekültként a magyar hatóságok. Amint megkapta a magyar személyi igazolványát, elutazott Manchesterbe, ahol rokonai élnek. Abdurrahman számára nem volt nyilvánvaló, hogy valamelyik EU tagállamtól kapott menekültstátus alapján csak rövid turista utakat tehet más tagállamokba, de azokban huzamosan nem tartózkodhat. Másfél évet töltött a szigetországban családja vendégszeretetét élvezve. Végül egy igazoltatás során lebukott, és a rendőrség december elején visszatoloncolta Budapestre.

Omar újra és újra továbbáll...

Omar* 21 éves. Kalandos menekülés és néhány hónapos Ukrajnai elzárás után érkezett Magyarországra. Néhány hónap alatt megkapta a menedékjogot és közölték vele, hogy a Bicskei Befogadó Állomáson hat hónapig tartózkodhat. Tudatták vele, hogy ezen időszak lejártával 171.000 forint támogatásban fog részesülni, ki kell költöznie a befogadó állomásról és önállóan kell gondoskodnia magáról. Omar megrémült és nem látta esélyét, hogy önfenntartóvá váljon. Ezért továbbutazott Finnországba és új menedékkérelmet adott be, nem tudva arról, hogy ezt az EU szabályozása nem teszi lehetővé.

Visszatoloncolták Magyarországra, egy hajléktalanszállón húzta meg magát, de közölték vele, hogy a szállót decemberben kiürítik.

Omarnak van gépkocsivezetői engedélye, de ezt Magyarországon nem ismerik el. Finnországban számítógépes tanfolyamra járt és ez jól is ment neki, de Magyarországon ilyenfajta képzésben a menekültek nem részesülnek. „Ha esély mutatkozik, ismét el fogok utazni"- mondja Omar. „Még ha vissza is toloncolnak, jobb valamelyik európai befogadó állomáson tölteni néhány hónapot, mint az utcán aludni Budapesten.

„Kiraktak a repülőtér elé, és egyszerűen nem volt hová mennem. Nem volt sem pénzem, sem pedig meleg ruhám, és senkit sem ismertem Magyarországon" - meséli Abdurrahman. Végül a városközpontban húzódott meg és hajléktalanként három éjszakát a Blaha Lujza téren töltött.

Ekkor már nagyon hideg volt, és teljesen átfagyva, éhesen és piszkosan belopózkodott a Bicskei Befogadó Állomásra. „Ez volt az egyetlen hely, amelyet ismertem Magyarországon." Az ott élő szomáliaiak napokig sikeresen rejtegették, de végül a biztonsági őrök felfedezték és eltávolították az intézményből. „Kirakták a fényképemet a bejárathoz, mintha bűnöző lennék. Pedig nem vagyok az, csak nem volt hová mennem."

Sok szempontból Abdurrahman története sok közös vonást mutat a többi Szomáliából érkező menekült életútjával. A többség, miután megkapja a státuszt egy rövid ideig Bicskén tartózkodik, majd elvándorol más országokba, általában Skandináviába, Hollandiába vagy Nagy Britanniába. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának kérdésére közülük sokan elmondták, hogy a teljes kilátástalanság készteti őket a továbbutazásra: nem tudnak munkát és lakást találni, és Magyarországon lehetetlen a családegyesítés is. Ez ellentmond annak a köztudatban elterjedt nézetnek, mely szerint a továbbvándorlásukat elsősorban az anyagi gyarapodás jobb esélyei motiválják.

Jamalnak golyó volt a testében

Jamal* (24) megsebesült egy mogadishui lövöldözésben, amelyben meghalt felesége és édesapja. Jobb kezét nem tudja használni és szörnyű hasi fájdalmak gyötörték, amikor Magyarországra érkezett és menedéket kért. Táborból táborba szállították, de sohasem részesült orvosi ellátásban. Elkeseredettségében továbbutazott Hollandiába és menedékkérelmet adott be. 18 hónapot töltött ott, mielőtt visszaszállították Magyarországra. A holland tartózkodása alatt kórházi kezelésben részesült és golyókat távolítottak el a hasüregéből. Az orvosai szerint a teljes gyógyulásához még egy műtétre lenne szükség.

Miután visszatért Magyarországra, Jamalnak egy pszichiátriai intézetben kínáltak elhelyezést, amit ő elutasított. Most az aluljárókban alszik és a napok többségében éhezik. Állandó félelemben él, mert egyszer egy részeg megverte. Béna jobb kezével Jamal nem tudja megvédeni magát.

A továbbvándoroltak közül sokat visszatoloncolnak Magyarországra, hiszen a jogszabály szerint az az ország köteles biztosítani számukra a nemzetközi védelmet, amely menekültként elismerte őket. Mire visszatérnek, már elveszítették a jogosultságukat, hogy a Bicskei Befogadó Állomáson tartózkodjanak, valamint azt a 170 ezer forintnyi egyszeri, úgynevezett kiköltözködési támogatást, amelynek célja az önálló magyarországi élet megkezdésének megkönnyítése. Továbbra is jogukban áll havi 28500 forintnyi támogatásért folyamodni, de ennek odaítélése több hétig is elhúzódik. Így a visszatért szomáliaiakra kemény kezdeti időszak vár. Könyöradományokból tartják el magukat és az utcákon alszanak, vagy olyan ismerősöknél, akik hajlandók őket egy-két napra befogadni.

A Blaha Lujza tér fagyos padján vacogó Abdurrahman számára még a hajléktalanszálló is elérhetetlen luxus. Ahhoz, hogy valamelyik szálló befogadja, szüksége lenne egy személyi igazolványra, lakcímkártyára és egészségügyi igazolásra, annak bizonyítására, hogy nincs tbc-je vagy fertőző bőrbetegsége. Ez nem tűnik túl nagy követelménynek, de valójában nagyon nehéz teljesítenie annak, akinek egyetlen irata egy beszállókártya a London-Budapest járatra.

Annak érdekében, hogy megkaphassa a személyijét, igazolásra van szüksége a Bevándorlási és Állampolgársági Hivataltól. A lakcímkártyához egy civil szervezet által kiállított papír szükséges, az egészségügyi igazoláshoz pedig egy vizsgálat, amihez előbb a TAJ-kártyát kell beszereznie. Mindez természetesen megoldható, de nyelvtudásra és egy kis segítségre van szükség hozzá. És persze időre. Annak pedig, aki a fagyos decemberi hajnalokat Budapest terein és parkjaiban tölti, gyorsan elfogyhat az ideje.

Hindan véget akar vetni életének

Hindan* 26 éves özvegy aki három gyereket hagyott maga után amikor a védelem reményében elmenekült Szomáliából. Magyarországon a hatóságok közölték, hogy soha sem fogja tudni kihozatni a gyerekeit, mert itt nem ismerik el a szomáliai személyazonossági iratokat.

Ennek tudatában továbbutazott Finnországba, ahol egy ismerősének ismerőse lakott. Remélte, hogy az ottani hatóságok segítőkészebbek, de megrökönyödésére visszatoloncolták Magyarországra. Mikor visszaért, megtudta, hogy két gyereke meghalt egy lövöldözésben és már csak nyolc éves lánya van életben.

Hindan jelenleg egy hajléktalanszállón lakik Budapesten. Nem érzi magát biztonságban és az alkoholista férfiak gyakran zaklatják. Naponta egyszer eszik, általában kenyeret. Jár magyarórákra, de nem sok sikerrel, ugyanis írástudatlan. Ezen felül, magyarul az angol segítségével tanítják őket, ezt a nyelvet pedig nem beszéli.

A fiatal nő beteg és fájdalmak gyötörik. Orvosi kezelésben részesül, de senki sem tudja megmondani, pontosan mi baja van. „Nem látok kiutat. Úgy hiszem, meg fogom ölni magam" - mondta az UNHCR-nek.

A menekülteket oltalmazó háló hiányosságai és az eljárások bonyolultsága arra késztette az UNHCR Közép-Európai Regionális Képviselőjét, hogy nyilvánosan is kifejezze aggodalmát. Arra kérte Budapest főpolgármesterét és a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalt, hogy találjanak megoldást a menekültek lakhatási problémáira. Bajnai Gordon miniszterelnökhöz címzett levelében pedig felajánlotta az UNHCR segítségét a magyarországi menekültintegrációs gyakorlat újragondolásához annak érdekében, hogy egy hatékony rendszer segíthesse a menekülteket abban, hogy munkához jussanak és önállóan, méltósággal élhessenek az országban.

Anélkül, hogy tudatában lenne azoknak a lépéseknek, melyeket sorsa és menekülttársai hasonló történetei indítottak el, Abdurrahman keményen dolgozik az okmányok megszerzéséért, amelyek alapján bebocsátást nyer egy hajléktalanszálló relatív biztonságába. És bízik abban, hogy eljön a nap, valamikor februárban, amikor megkapja a 28500 forintos támogatást. Addig már csak hatvanat kell aludnia. Reméljük, nem az utcán.

Tóth Zoltán és Melita H. Šunjić
UNHCR Budapest